FELJEGYZÉSEK AZ AKVÁRIUMBÓL
A hallgatózás ideje
Szilágyi Júlia utolsó frissítés: 11:29 GMT +2, 2009. szeptember 21."Ahogy a testem nőtt, úgy növekedett bennem a kiváncsiság is, be akartam hatolni a felnőttek titkaiba."
1944 telén és tavaszán, nyolcadik életévemben, meg még azután is egy ideig, rászoktam a hallgatózásra. Ahogy a testem nőtt, úgy növekedett bennem a kiváncsiság is, be akartam hatolni a felnőttek titkaiba.
Rájöttem ugyanis, hogy vannak titkaik. De még erősebb volt a megfelelés vágya, azt akartam, hogy elégedettek legyenek velem, dícsérjenek, szeressenek.
Jó gyereknek lenni – maga volt a boldogság.
Egy szemrehányó tekintet, egy feddő szó kétségbeesett magányba taszított, biztonságérzetem megingása létemben veszélyeztetett, mindennél fontosabb volt nem elveszteni anyám, s kisebb mértékben ugyan, de mégis: a többi felnőtt jóindulatát, mi több, elismerését.
Ezért aztán sokáig – ekkor kezdett alapélményemmé lenni az idő viszonylagossága – igyekeztem igazodni a tiltásokhoz, elvárásokhoz, érdemeket szerezni, megszolgálni a harmonikus együttlét örömét. A bizonyosságot, hogy szeretnek, jónak tartanak, vigyáznak rám. Már beszólt életembe a külvilág: háború volt. Iskolába jártam. Talán a szorongással függött össze a már-már fájó szükséglet, a görcsös igény, hogy szófogadással biztosítsam védettségemet.
Bő negyedszázaddal később,
egy döntő pillanatban valaki, aki talán fontosabb volt nekem, mint én neki, finoman utalt arra, amit úgy nevezett, hogy ’a te védett életed’, s ekkor döbbentem rá, ki is mondtam, olyan reménytelenül, hogy meglepetten bámult az arcomba, ’de hiszen védett élet nem létezik, érted? Az élet lényege, vagy az emberé, én nem is tudom, éppen az, hogy védtelen.’
Hallgatózásaim ideje nem tartott sokáig. Akkor szűnt meg, amikor megsejtettem a felnőttek titkát: a veszélyt, védtelenségüket. Nagyon megsajnáltam őket akkor. Majdnem egyenlők lettünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!