FELJEGYZÉSEK AZ AKVÁRIUMBÓL
Esti mese
Szilágyi Júlia utolsó frissítés: 20:32 GMT +2, 2008. április 14.Pár éve egy ilyenszerű írásom ezt a címet viselte: „Reggel még van remény”. Mostanra a helyzetjelentés így módosult: reggel még nincs remény
– talán lesz később, a nap folyamán, most szorongás van, éledezik a tudat, behatol a valóság, a világ minden baja-búja.
Éledezik a tudat, s máris fáradt, rosszkedvű, gyáván visszabújna az alvás védtelenségébe az ébrenlét védtelensége elől. Aztán lassan, bizonytalanul mintha lenni kezdene a remény, igaz, soványka még, halvány, tétova, csak az akarat élteti, hogy is mondja Kipling az If-ben? „Csak akaratod int: kitartani!”.
Ezt az ébredést, az ilyen reggelt csak a kontraszt kedvéért idéztem fel, ugyanis most este van, és nem tudom, remény-e vagy valami más ez a nevesincs nyugalom, ez a béke, ami eltölt, de egész nap ezt várom, erre készülök.
A macskám még nem jött be a teraszról, boldog atavizmusok csábították ki, éji vadászok elpuhult örökösét, a fal és rács védte tavaszi estébe, s még nem engedik visszalopakodni félig-meddig domesztikált lényét, a kifürkészhetetlent, ebbe a kényelmes-zavaros civilizációba, de bejön előbb-utóbb, fellépdel, végig a takarómon, a kezemig, a könyvemig, gerince várja a cirógatást, így búcsúzik, aztán majd felveszi kecses pozitúrái valamelyikét a kifogyhatatlan készletből, és elalszik mélyen,
mégis bármely pillanatban ugrásra készen.
Jobbfelől, a könyvespolcon egyik testőröm, a szürreális korondi kékmadár, fenekén-mellén lyukkal, hogy fütyülni tudjon, mellette kis fehér fémpalackban másik testőröm, a nitroglicerin, térdemen könyv, most éppen Popper Péter.
Balfelől, az olvasólámpa mellett kékvirágos kínai csészében herbatea, a csésze nem tehet Tibetről, és még sok mindenért nem okolható ez a formás ivóedény, egy régi, nagy civilizáció kései, olcsó exportcikke, csak arra jó, vagyis hát azért rossz, mert elindítja a képzettársítást, egy pillanat és elkergeti az egész nap várt esti remény reményét.
Nem hagyom. Megszolgáltam ma is esti mesémet, amely most Babits Jónásának siránkozó hangján szólal meg:
Mi közöm nekem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Vajon?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!